Miért cseszünk ki a hozzánk közel állókkal?

"Miért mindig azoknak okozzuk a legnagyobb fájdalmat, akiket meg akarunk védeni saját magunktól?"

-sokszor feltehetjük magunknak a kérdést. Vajon miért annak az egyénnek fáj a legjobban, amit teszünk, akit a legjobban szeretünk?
Erre az a magyarázat, hogy annak érdekében, hogy - a hozzánk közel állókat megvédjük - hazudnunk "is" kell.
Sajnos a saját bőrömön tapasztaltam, hogy akármennyire is a jó szándék vezérli az embert, nem biztos, hogy mindig úgy sül el a dolog, ahogy mi azt elterveztük: egy kis apróság és lehet, hogy teljesen a várt eredmény ellentétét érjük el vele, holott csak az érdekeinket nézve cselekedtünk.
Akármennyire is apróságról van szó, a másik fél nagyon rosszul foghatja fel ezt hiába próbáljuk magyarázni, mégis úgy érzi, hogy elárultuk.

(Tisztelet a kivételnek, aki nem egyszerre ellenségnek nézi a másikat,hanem elfogadja , hogy nem önző célból csinálta)

Ha már a saját példámat kell említenem, akkor ezt mindenképp elmondom:
~egyszerű "hazugság volt az egész", ami ha belegondol az ember nem is hazugság, mert ha nem mondunk el valamit az csak eltitkolás.
Hiába voltam az "az erkölcs bajnoka", sajnos én csesztem rá azzal, hogy a másik felet nem érdekelte, hogy én azért tettem, mert féltettem őt és tisztába voltam a következményekkel!
Elfogadtam, hogy én vagyok a "hülye", mert én már csak olyan jótétlélek vagyok, hogy igazat adok a másiknak. Viszont az esett nagyon szarul, hogy Ő már nem először tette ezt velem, és akkor elgondolkoztam, hogy miért én kérek elnézést annyiszor az Ő hülyesége miatt.
Ilyenkor annyit szoktam mondani: "így legyen ötösöm a lottón!", mert valahogy ráérzek az ilyenre, mégse foglalkozok vele hanem elvakít a rózsaszín köd.
És ilyenkor valamiféle gátat tör az emberben az "agyalás", hogy akkor eddig vajon a háttérben mit szőttek ellenem; hogy vajon egész eddig hazugságban éltem??
DE mégiscsak ott van az, hogy "te szerencsétlen eddig szeretett, akkor miért csinálná". MESE habbal; ülj le vele, beszéljétek meg! (csupán jó tanács :) )

Kicsit nagy kitérőt tettem, de mindenesetre a témánál maradtam, annak ellenére, hogy arról "rinyálok", hogy milyen szar az élet. De sajnos ez manapság így van, és akármennyire fáj, ezt el kell viselni, mert az ember nem tehet mást.
Gyakorta mondják h "jaaaaj, megölöm magam oszt' meg van oldva minden", ha tényleg meg lenne oldva akkor szerintem kicsit kevesebb emberkét számoltak volna a nemrégi népszámláláson. Én is sokszor voltam úgy, hogy én ezt igenis már nem bírom ki - és még talán a mai napig is így vagyok - de meg kell próbálni erőt meríteni a jó dolgokból és rossz dolgokból is egyaránt .

Ehhez a témához már csak annyit fűznék hozzá, hogy ha valakin látod, hogy valami nem stimmel, akkor beszéld meg vele, lehet hogy nem akar majd róla beszélni, de az is lehet, hogy belül nagyon is sok mindent mondana róla, de nem akar "fájdalmat okozni", ezért letagadja.
Melyik jobb, eltitkolni hátha segít, vagy megbeszélni és akkor meg vannak oldva a problémák? Bár lehet, hogy fáj az igazság, de a hazugságot ritkán bocsátják meg

Kötelékek vonzásában

Bár nem csak az egyéni kapcsolatokról tervezek írni a blogon, egy kanyar erejéig jelenleg visszatérek a "párban szép az élet"-feelinghez és mindenhez, ami ezzel jár.
Régebbi tapasztalataimhoz és "megfigyeléseimhez" nyúlok vissza ezzel a posttal, mostanában annyira nem jellemző, legalábbis a környezetemben, de nagy átlagban mégis: egy szakítás után az ember könnyen beleugrik egy másik kapcsolatba, mert hogy ő szerelmes. Pedig húdenagyon nem, csak fogalma nincs arról, mit érez vagy mit érezzen. Egyszerűen csak az kell neki, hogy legyen mellette valaki, mert biztonságot nyújt neki, aztán lesz, ami lesz, vagy összejön, vagy nem és akkor újra próbálkozik...eléggé végtelenszagú ciklus.
Ebből a párváltogatásból adódik az, hogy az újdonsült "szerelmünket" folyamatosan összehasonlítjuk az exünkkel. Így olvasva elég nagy hülyeségnek hat, azonban akármit is teszünk, az esetek többségében a kapcsolat kezdetekor nem az újat látjuk meg a másikban, hanem, hogy miben tér el az előzőtől és azt mérlegeljük, hogy ez így nekünk jó-e. Leírhatom ide, hogy ez hülyeség, mert az, de ez nem olyan blog, ami megmondja, hogy mit csináljatok máshogy :) Azt viszont tanácsolhatom, hogy mindig próbáljátok meg megismerni a másikat és ne csak összehasonlítási alapnak legyen jó. Minden ember más, mindenkinek van valami különlegessége. És még valami: tökéletes emberrel soha ne jöjjetek össze. Tökéletesnek lenni unalmas.
Hogy az egész hogy kapcsolódik a hazugsághoz? Nagyjából úgy, ahogy az eddigiek: csak magadat szivatod meg a fent említett döntésekkel...

Szeretők és titkaik

Cornelius bejegyzéséhez (Az ember társas lény...?) én is hozzátennék pár általánosabb megjegyzést.

Vannak erőteljesebb hazugságok, és vannak az ártatlan füllentések. (na és persze ezeknek az "árnyaltai a két véglet között") A legtöbb kapcsolatban előfordulnak az ilyenek, de ezt többnyire a párkapcsolat érdekében teszik. A zavartalanság érdekében sokszor, sokfélét "füllentünk": például kevés időnk van egymásra, mert sok a teendő.

Van olyan rész ami igazán nem is hazugság, hanem csupán nem osztjuk meg párunkkal: szeretünk már mást is partnerünk mellett, nem mondjuk el, hogy titkainkat kifecsegjük barátainknak, vagy flörtölünk másokkal. Vagy csak gondoljunk arra, hogy meg kell felelnünk egy korábbi partner szintjének, sőt inkább túlszárnyalnánk, mivel fájdalmas tud lenni egy "előd" érdemeivel harcba szállni.

De partnerünk most velünk van, nem azzal az "előddel". Sokan azzal is nehezen barátkoznak meg, ha párunk tetszik másoknak, ezért ha a kapcsolat alapjai nem biztonságosak (pl.:nem ül le a két fél megbeszélni egymás dolgait) akkor arra az alapra nehéz építeni (ahogy szoktákvolt mondani: "szarból nem lehet várat építeni").

A leggyakoribb hazugságok
-kedvelem a barátaidat, a családodat
-úgy tetszel, ahogy vagy
-megelégszem a jelenlegi karriereddel
-szeretlek a hobbiddal, a rossz szokásaiddal együtt
-nem vagyok féltékeny, és a te féltékenységed sem zavar (szerintem ez a legjellemzőbb bárkire is - a saját nevemben beszélve is -, mivel mindenkiben ott van az a félsz", hogy bármikor elveszti "élete szerelmét", mert betoppant a képbe egy harmadik személy, akihez talán jobban vonzódik stb.)

Van olyan helyzet, amikor érezzük, hogy nem az mellett az ember mellett kötöttünk ki, akivel megfelelő a jövő. Ilyenkor is megy a hazugság, mert mások szerint "nagyon is összeillünk", "Őrá vártál egész eddigi életeben" és így tovább. Hazudnak a partnernek, a világnak.
A füllentések között vannak olyanok, amik a két egyént hivatott összetartani, amely egymás bizalmát erősíti, vagy éppen csak az adott szituációt teszi zökkenőmentessé.

Talán nem is az a kérdés, kellenek-e a füllentések a párkapcsolatokban, hanem hogy mennyi. Ahol nagy hazugságra van szükség a béke megőrzéséért, ott a baj is nagy. Az apró problémákra pedig a csók+kommunikáció mindig beválik (ahol nem, akkor így jártatok...).

Az ember valóban társas lény, vágyik a családja szeretetére, a barátok bizalmára, esetleg vigasztalására, szórakozására, valamint a párjával a szerelemre. Úgy kell barátokat találnunk, hogy azok azért szeressenek, amik vagyunk, nem azért ami rajtunk van. Az ilyen ember talán nem is barát. Akinek nem kell hazudnunk, akivel bármikor, bármit megbeszélhetsz, segít bármiben, na az már barát. A családot kapod, nem választod, de abban is megvannak ugyanezek. A szerelem általában csak jön, de esetek többségében hamar megy is, azon múlik a dolog, hogy mennyi hasznosítható tapasztalatot hagy meg az emberben, hogy kellő odaadást fektessen párjába. De "minden éremnek két oldala van" : a fellángolások nem mindig vezetnek sikerhez. Ebben az esetben próbálunk mindig jobban megfelelni a másik félnek, hogy ebből a kisebb érzelemkitörésből, tőle is kicsikarjunk valami ösztönzést, ami elindíthatja az egészet. Itt is bejön a képbe a hazugság, ugyanúgy magadnak hazudsz, ugyanúgy a másiknak.
Az a lényeg, hogy a hozzád megfelelő személyt megtaláld, akivel le tudod élni az életed.

Ha már az örök életre szóló párkapcsolatról beszélek, akkor megemlítem azt, amikor még fiatal az embör". Nem egy személytől hallom, hogy serdülőkorban nem szabad hosszútávra tervezni, élni kell az életet, szórakozni, amíg csak lehet. Már estem én is abba a hibába, hogy próbáltam a kapcsolatokból hosszabb időtartamot elérni, mert ragaszkodó egyéniség vagyok, és kurva szar érzés elveszíteni, akit szeretsz... Most erre azt lehetne mondani, hogy gyere össze azzal akit kedvelsz és akit úgy szeretsz, hogy meghalnál érte azzal meg pár év múlva ?!?! Embere válogatja. Hol a fej hazudik a szívnek, hol fordítva...

This is a beginning of a beautiful friendship...

A társadalom nagy hibái közül az egyik: túl sokat foglalkozunk azzal, hogy mit mutatunk másoknak, milyen véleménnyel vannak rólunk az emberek. Egy dolog azonban feledésbe merül: az, hogy magunkkal foglalkozzunk. Megfelelni a többieknek, ez az elsődleges cél, ám ezzel saját magunkat csapjuk be. Miért fontos az, hogy olyannak lássanak mások, amilyennek szeretnének? Hogy csak azért barátkoznak veled, mert pl. szőke a hajad, a New Yorkerben vetted a cipőd vagy éppen Vastag Csabi-koncertekre jársz. Ahelyett, hogy saját magad, a személyiséged miatt lennének veled. Az ilyen "barátoknak" mondott képződmények bábként irányítanak téged, azonban a baj első fuvallatára hagynak a szarban elmerülni. Na és ebben az esetben mit teszel? Kit hívsz segítségül? Ha szerencséd van, akkor a "szürke eminenciások" színre lépnek. Ők azok, akikkel nem feltétlenül vagy jóban, azonban mégis tudnak rólad szinte mindent. Ismernek, holott nem beszélsz velük túl sokat. Ők, akik nem értik, hogy miért színészkedsz, holott az egyéniséged ugyanolyan elsöprő lehetne. Ja, hogy náluk meg "jobbnak" tartod magad? Nos, barátom, tedd félre a büszkeséged és nézz mélyen magadba. Mi éri meg jobban? Töménytelen érdekismerős vagy egyetlen igaz barát?


Ha már itt tartunk: tulajdonképpen mire is való egy barát?


Aki ismer és esetleg már panaszkodott nekem, az tudja, hogy mit szoktam mondani, amikor a végén az illető megköszöni, hogy meghallgattam: "Erre vagyok, nem?" Nos, többek között ezért is léteznek ők, de egyben azért is, hogy közöljék veled, hogy "igen, öcsém, most bizony egy megátalkodott barom voltál". Ha tényleg hülyeséget csináltunk, ezen ne lepődjünk meg. Megsértődni meg lehet...csak fölösleges. Hiszen, ha belegondolsz: 
- cseszegetni akar téged? Nem.
- utána a szemedre veti, hogy hülye voltál? Nem. (max poénból, de az most nem számít)
- csak figyelmeztet a hülyeségedre, hogy legközelebb ne kövesd el? Bezony.
Ha ilyen miatt vagy berágva valakire, gondold át, hogy kettőtök közül ki is volt a barom. Ő, mert szólni mert, vagy te, mert elkövetted? Ne feledd, ők a családod részét képezik, annyi a különbség, hogy őket választod :) 


Összefoglalásként pedig egy idézet: "Ami pedig a gondolkodásodat illeti, barátom, mi köt gúzsba jobban: az, ahogy a világ lát téged, vagy az, ahogyan hiszed, hogy lát?" - Robert Anthony Salvatore

Bemutatkozás - Catigo

" A hazugság életünk része, akár rosszra használjuk, akár a jó ügy érdekében..."

...magam is sokszor hazudtam már életem során, nem tagadom. Vagy a rosszat követve, vagy azért, hogy segítsek vele.

Rólam sok minden nem kell ide írni, csak azt kell nézni, hogy mit írok/gondolok. Kevés embert engedek közel magamhoz, így aki nagyon is ismer az tudja, hogy nagyon visszahúzódó vagyok, nem mindig tudok mindenről csak úgy kiönteni a lelkemet...
Most először használok blogot, remélem később is megmarad a lelkesedésem ez iránt, és hogy érdemes lesz elolvasni amit írok!

Szerzőtárs

Bár még csak tegnap indult az oldal, máris köszönthetek magam mellett egy szerzőtársat Catigo személyében. Bemutatni nem fogom, ezt megteszi ő helyettem is, fogadjátok az ő posztjait is hasonló lelkesedéssel, mint az enyémeket.

Az ember társas lény...?

Visszatekintve az érettségi időszakra megszaporodtak környezetemben a párkapcsolati fekvőrendőrökön elhasaló emberkék. Ki hosszabb, ki rövidebb idő után szakított az aktuálissal, azonban két közös dolog volt a legtöbbjüknél:

1.) mindig a másik a hibás
2.) indokolt volt a válás

és persze tele volt tömve hazugsággal az összes.

Sem pénzért, sem szexért szerelmet vásárolni nem lehet, ez tény. Ettől függetlenül emberek tömkelege próbálja meg mégis mindennap ezt játszani. Van, hogy partnerre találnak ebben a másik fél részéről is és ebbe a hamis képbe ringatva magukat élik az életüket, úgy, hogy "boldog párkapcsolatban élnek". Lehet, hogy éreznek valamit a másik iránt, de az a legkevésbé sem szerelem, maximum ragaszkodás. És ez nagyon nem mindegy.
Van a másik oldal: a bizonytalanok. Amikor úgy ugrik bele egy kapcsolatba az ember, hogy vagy kialakul valamit a másik iránt, vagy nem. Ha kialakul, úgyis jól van, ha nem? Akkor vagy próbálkozik újra, csak a borító más, vagy eladja magát, hogy ő milyen kurvára szerelmes. Csakhogy a színészkedés fárasztó meló, gyárekek. Van értelme csak azért szerelmet tettetni, hogy legyen valaki mellettünk? Lehet, hogy jól érezzük magunkat vele, és el-elvagyunk vele, de egy párkapcsolat ennél többről szól. Szerintem.
Na és persze van egy kis szelete a társaságnak: az "őszinték". Ők azok, akik általában közlik az érzéseiket kerek-perec és vagy nagyon szeretnek, vagy nagyon utálnak. Lehet, hogy ők sincsenek tisztában mindig az érzéseikkel, de ezt a másik tudtára is adják. Lehet, hogy hülyeséget csinálnak, vagy a másiknak rosszat, ezzel tisztában vannak. Őket szokás elkönyvelni önzőként. Pár évvel ezelőtt csont nélkül leosztottam volna egy ilyen embert, hogy mekkora egy bunkó-tahó-paraszt-állat. Most már nem lennék ilyen magabiztos ezen a téren. Tény, az esetek többségében fájdalmat okoz partnerének, ha elmondja mit érez. De ha tudjuk, hogy a másik milyen módon viszonyul a dolgokhoz, nekünk is könnyebb lehet, gondolom én.

A szakítás módja: ha nem élőben történik, az illető helyében, ha van benne némi lelkiismeret, akkor az első vonat alá ugranék. Ha élőben, akkor is elő lehet adni, költői módon: "sajnálom, nem akartam..." -, hogy még a másik vigasztaljon minket, hogy húdeszar nekünk. Nos...a szar, attól még, hogy díszdobozban kapja az illető, szar marad. Vagy meg lehet mondani a frankót, nem durván, csak közölni, hogy miért, hogyan, mi, merre, hány méter. Lehet, hogy jobban fáj a másik félnek, de előbb le is esik neki, hogy ez a szicsuésön, eddig tartott és auf wiedersehen. Sajnos ez sem túl gyakori. Túl jól megtanultunk hazudni, életünk részévé vált és a hozzánk közel állókat ugyanúgy átbasszuk a palánkon, mint az ismeretleneket. Megéri?

Lie to me

Nos, ahoy! Eme blog célja, hogy feltárja mindennapjaink visszásságait, és a hazugságokat melyekben élünk, valamint, hogy véleményezzek olyan dolgokat, amihez általában semmi közöm. Nem tervezek filozófiai magasságokba emelkedni, csupán kiírom magamból a bennem kavargó dolgokat, mert jól esik. Lehet, hogy naponta 3-4 alkalommal, lehet, hogy havonta csak egyszer. Majd kiderül. Aki kitüntet azzal, hogy olvas, annak már most megköszönöm.


És a mondat, ami ihletője és egyben mottója is a blognak: "Létezik egy általános igazság: mindenki hazudik. A változó csak az, hogy miről."