Visszatekintve az érettségi időszakra megszaporodtak környezetemben a párkapcsolati fekvőrendőrökön elhasaló emberkék. Ki hosszabb, ki rövidebb idő után szakított az aktuálissal, azonban két közös dolog volt a legtöbbjüknél:
1.) mindig a másik a hibás
2.) indokolt volt a válás
és persze tele volt tömve hazugsággal az összes.
Sem pénzért, sem szexért szerelmet vásárolni nem lehet, ez tény. Ettől függetlenül emberek tömkelege próbálja meg mégis mindennap ezt játszani. Van, hogy partnerre találnak ebben a másik fél részéről is és ebbe a hamis képbe ringatva magukat élik az életüket, úgy, hogy "boldog párkapcsolatban élnek". Lehet, hogy éreznek valamit a másik iránt, de az a legkevésbé sem szerelem, maximum ragaszkodás. És ez nagyon nem mindegy.
Van a másik oldal: a bizonytalanok. Amikor úgy ugrik bele egy kapcsolatba az ember, hogy vagy kialakul valamit a másik iránt, vagy nem. Ha kialakul, úgyis jól van, ha nem? Akkor vagy próbálkozik újra, csak a borító más, vagy eladja magát, hogy ő milyen kurvára szerelmes. Csakhogy a színészkedés fárasztó meló, gyárekek. Van értelme csak azért szerelmet tettetni, hogy legyen valaki mellettünk? Lehet, hogy jól érezzük magunkat vele, és el-elvagyunk vele, de egy párkapcsolat ennél többről szól. Szerintem.
Na és persze van egy kis szelete a társaságnak: az "őszinték". Ők azok, akik általában közlik az érzéseiket kerek-perec és vagy nagyon szeretnek, vagy nagyon utálnak. Lehet, hogy ők sincsenek tisztában mindig az érzéseikkel, de ezt a másik tudtára is adják. Lehet, hogy hülyeséget csinálnak, vagy a másiknak rosszat, ezzel tisztában vannak. Őket szokás elkönyvelni önzőként. Pár évvel ezelőtt csont nélkül leosztottam volna egy ilyen embert, hogy mekkora egy bunkó-tahó-paraszt-állat. Most már nem lennék ilyen magabiztos ezen a téren. Tény, az esetek többségében fájdalmat okoz partnerének, ha elmondja mit érez. De ha tudjuk, hogy a másik milyen módon viszonyul a dolgokhoz, nekünk is könnyebb lehet, gondolom én.
A szakítás módja: ha nem élőben történik, az illető helyében, ha van benne némi lelkiismeret, akkor az első vonat alá ugranék. Ha élőben, akkor is elő lehet adni, költői módon: "sajnálom, nem akartam..." -, hogy még a másik vigasztaljon minket, hogy húdeszar nekünk. Nos...a szar, attól még, hogy díszdobozban kapja az illető, szar marad. Vagy meg lehet mondani a frankót, nem durván, csak közölni, hogy miért, hogyan, mi, merre, hány méter. Lehet, hogy jobban fáj a másik félnek, de előbb le is esik neki, hogy ez a szicsuésön, eddig tartott és auf wiedersehen. Sajnos ez sem túl gyakori. Túl jól megtanultunk hazudni, életünk részévé vált és a hozzánk közel állókat ugyanúgy átbasszuk a palánkon, mint az ismeretleneket. Megéri?
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése