Bár nem csak az egyéni kapcsolatokról tervezek írni a blogon, egy kanyar erejéig jelenleg visszatérek a "párban szép az élet"-feelinghez és mindenhez, ami ezzel jár.
Régebbi tapasztalataimhoz és "megfigyeléseimhez" nyúlok vissza ezzel a posttal, mostanában annyira nem jellemző, legalábbis a környezetemben, de nagy átlagban mégis: egy szakítás után az ember könnyen beleugrik egy másik kapcsolatba, mert hogy ő szerelmes. Pedig húdenagyon nem, csak fogalma nincs arról, mit érez vagy mit érezzen. Egyszerűen csak az kell neki, hogy legyen mellette valaki, mert biztonságot nyújt neki, aztán lesz, ami lesz, vagy összejön, vagy nem és akkor újra próbálkozik...eléggé végtelenszagú ciklus.
Ebből a párváltogatásból adódik az, hogy az újdonsült "szerelmünket" folyamatosan összehasonlítjuk az exünkkel. Így olvasva elég nagy hülyeségnek hat, azonban akármit is teszünk, az esetek többségében a kapcsolat kezdetekor nem az újat látjuk meg a másikban, hanem, hogy miben tér el az előzőtől és azt mérlegeljük, hogy ez így nekünk jó-e. Leírhatom ide, hogy ez hülyeség, mert az, de ez nem olyan blog, ami megmondja, hogy mit csináljatok máshogy :) Azt viszont tanácsolhatom, hogy mindig próbáljátok meg megismerni a másikat és ne csak összehasonlítási alapnak legyen jó. Minden ember más, mindenkinek van valami különlegessége. És még valami: tökéletes emberrel soha ne jöjjetek össze. Tökéletesnek lenni unalmas.
Hogy az egész hogy kapcsolódik a hazugsághoz? Nagyjából úgy, ahogy az eddigiek: csak magadat szivatod meg a fent említett döntésekkel...
